Spiritusz
Anyám szerette a munkáját. Precíz volt, alapos, türelmes, együttérző. Nem akart tökéletes fogsort készíteni csak azért, mert az úgy helyes. Olyan fogsort csinált, amilyet kértek tőle. Amilyen volt az illetőnek azelőtt. Kicsit elálló, kicsit összekuszálódott, nem hófehér. Természetes. Ez hamar kiderült a munkáiról, szájról szájra terjedt a híre😊, és így el is látták bőven tennivalóval.
A konyhaasztal egyik sarka az övé volt, csak vasaláskor, vagy ünnepnapokon rakodott le róla. Miután megvacsoráztunk, meggyújtotta a kis üvegben lévő spiritusz kanócát, a csípősen édeskés illat bejárta az egész lakást, anyám köré burkot vont, és ő odabenn alkotott. Teljesen átadta magát a munkának. Hirtelen kívülállóvá vált. Persze, csak a mi szemünkben, mert érdekes módon ő bármikor ki tudott szólni nekünk ebből a burokból, a koncentrációja egyhegyűvé tette, megjelent benne az egység, ami áthatol mindenen és látóvá lett. Jelen volt. Itt is, ott is. Ahogy a kis szikével levágott egy darabot a rózsaszín viaszból, a tűz fölé tartotta, az megolvadt, és elkezdte ráhúzni a gipszből kiformált modellre, hömpölygött a kezével együtt minden. Simogatta, forgatta, minden oldalról ezerszer átellenőrizte, és szerintem meg is csodálta megelégedéssel, ha kész lett. Biztos vagyok benne, mert a kedves mosolya kevésszer váltott át egy csiccsenésre, vagy egy áh istenemre. Ha igen, akkor is a szeme sarkában azzal a cinkos csillogással, hogy ugyan, megoldjuk ezt is. Többes számban, igen, mert biztosan volt vezetése, valaki fogta a kezét, mert üdvös volt, amit és ahogyan csinálta.
Igazi Mesterember volt. Az alkotásai ugyan művésziek voltak, mégsem kerültek kirakatba, múzeumba, ahol megcsodálhatja mindenki (ja, de mégis, éjszaka a vizespohárban az éjjeliszekrényen). Az emberek mindennapjait szolgálták. Azt a célt, hogy bátran mosolyogtak, bátran haraptak, visszakapva a felismerhetetlen műfogat rejtő természetességet.
Egyszer különös dolog került a konyhaasztalra. Anyám tűsarkúja. Imádta a szép cipőket. Délután a szobámban tanultam, és már tudtam, hogy nemsokára meghallom a léptei kopogását. Ezer közül is megismertem, mert gyors volt, határozott, úgy szedte a lábait, hogy visszhangzott tőle a templomtér. Mire felért a lifttel, már kotyogott a kávéja. Imádta a jó kávét, szerintem a fiam tőle örökölte ezt a szenvedélyt. Frissen kellett darálni a boltban, és mindig csak keveset, pár főzetre valót, hogy az aromája megmaradjon. Kis lángon főzni, jobb esetben platnin. Élvezettel hörpintette fel, persze azt is gyorsan, pont úgy, ahogy ment, ahogy beszélt…. Szóval a tűsarkú.
- Anyuka, mit csinálsz?
- Koronát a cipősarkamra – válaszolta nevetve.
- ???
És valóban, megmodellálta először viaszból, majd fémből, ráillesztette és amíg a cipő tartott, a sarka is. Mondanom sem kell ugye, hogy megszaporodtak az ilyenfajta rendelések is. Nem tudom igazából, hogy az ő ötlete volt- e, vagy valakinek a laborban, de egy biztos, az egy igazi alkotóműhely volt, nagyon szerettem bemenni, mivel precíziós munka folyt ott, nem lehetett kapkodni és ez nyugodtságot adott az egész légkörnek, és jókedvet, harmóniát. Viccelődtek, kedvesek, segítőkészek voltak. És igen, nem tudom reálisan megítélni, mennyi ezek közül a képek közül az én illúzióm, hogy szépnek lássam az emlékeket, de minden kollégája arca előttem van, ahogy kedvesen fogadnak. Persze, meglehet, annyira cuki kislány voltam, hogy máshogy nem is tudtak volna közeledni felém 😊
Ahol odafigyelés van, koncentráció, megjelenik a bizonyosság és a kreativitás, a bátorság, a spiritusz, hogy hozzá merjünk nyúlni, eleddig ismeretlen dolgoknak nekifogni. Mert ugyan mi történhet? Maximum elsőre nem sikerül. Nem lehet azt a receptet követni, ami még nincs megírva. Írjuk meg a sajátunkat bátran! Ahogy elejtettem egy mondatot, hogy milyen jó lenne, ha ebből a sok dinnyéből karácsonykor is ehetnénk, elintéztük egy ugyanmárral, de amíg ő dolgozott, megérett benne az ötlet. Hozatott az apámmal két dinnyét a kertből, az egyikbe rumot fecskendezett injekcióstűvel, a másikat úgy hagyta, és beöntötte őket gipszbe. Játékosan, mosolyogva, hiszen, mi történhet? Maximum kidobjuk. Letettük a kamrába, és karácsonykor bizony élvezettel nyeltünk le minden falatot, finom volt. Igen, az is lehet, hogy csak azért, mert mi csináltuk. De kell ennél több? Az igazán fontos dolgok a saját konyhánkban történnek, a kisasztal körül. Talán ezekben a kiszolgáltatott időkben sokan megtapasztaljuk ezt kényszerből, szükségből. Teljesen mindegy. A lényeg, hogy a tanulságok megmaradjanak, hogy a hazatalálás öröme megérintsen mindannyiunkat, ha már egyszer erre kaptunk utasítást odafentről, és ne csak egy rossz emlék maradjon, amit gyorsan el kell felejteni és mihamarabb visszatérni a régi életünkhöz. Egyrészt semmi sem lesz már a régi többé, mert kaptunk egy sallert. Egy zen pofont. És ha nem viselkedünk pingpongütőként, ami hol a puhább, hol a keményebb felét állítja a labdák elé, és visszaüti, hanem hagyjuk, hogy ezek a labdák elérjenek és áthatoljanak azokon a pontjainkon, amiket eltalálnak, és elgondolkodjunk, kérdéseket tegyünk fel magunknak, csakis önmagunknak, akkor elvezethetnek önmagunk felé, a lényegünk felé, az önvalónk felé, a gyökereink felé, és utat mutathatnak a hazataláláshoz.
Szeretettel
ági